Chop Suey! Ha ezt meghallom az csak egyet jelent: rohadt korán van még, de fel kell kelnem, mert a vonatom, amivel bejutok a vágóhídra…ööö…telepállomásomra, belátható időn belül indulni fog. Nem akarnám megutálni emiatt ezt a remek kis nótát, mert megzavarja a nyálcsorgatós szundiszelep reszelésemet, de nagyon afelé tart… Több zenét nem áldozhatok fel az ébredés szentségtelen fenevadjának oltárán, többet nem. A Canon Rock is pont ennek esett áldozatául. Hiába próbáltam megmenteni, de ha kedvet kapok meghallgatni, akkor is majd kiugrik a szívem a sokktól, hogy fel kéne ébrednem az ébrenlétből is.  

Nem is lenne rossz ötlet, mert még ébren is úgy érzem, hogy valami rémálomban ragadtam. Tele szörnyetegekkel, személyes poklokkal, reményfalókkal, toxikus légkörrel. „Ne filozofálj már te barom, ideje felemelned a lusta seggedet és kimenni varázsbab koktélt csinálni!” – förmedtem rá magamra, ezzel kellő motivációt adva egy felkelés vezéralakjává válásomhoz. Gááávéééé   

Imádom nézni, ahogy a mennyei varázsital készül. A színe maga az éjfekete mámor, a főzés közbeni hangja vetekszik egy szimfonikus black metal hangvilággal (megérné levédetni ezt a dallamot ), az erős illatától meg még a holt lelkek is feltámadnak. Tökéletes. Egy kis tej, hogy ne legyen olyan sötét, mint az én ártatlan kis lelkem. Mintha csak megérezte volna a remény illatát a levegőben, megjelent az én  habtestű macskám, Void. Hízelegni azt tud ez a fekete színű rettenet, de most (is) kapufát lőtt, mert ha kapna a tejből, akkor megint körbefosná a fél lakást. Kitelepszem az erkélyre, hogy az ébredésem végső szeánszát, egy kávé+cigi szertartást végezzek el. Komolyan ez az egy élvezet van az ilyen reggelekben, meg ha a hűs reggeli szellő simogatja arcomat. A második emeletről még a kilátás se olyan rossz. Bár az 5.-en se lennének ébren és mondanának baromságokat nyitott ablaknál… Miközben kávézgatok látom, hogy Void, egy rosszul összerakott ikeás puffként terült szét az ő törzshelyének kikiáltott kényelmes széken. Komolyan jobb élete van, mint sok embernek. Én is lennék magamnál macska… Nah elindítok valami motivációs muzsikát, amíg felöltöm magamra a rab…ööö…egyenruhát. Indulni kéne… Void persze ide nem jönne egy lékápoló dörgölőzésre, de most egy megvető tekintettel is beérném. Biztos azóta már a 20. kinevezett ágyán fekszik, és együttérzően leszar álmában is… Menetkész vagyok. Go! 

Reggel van, kibaszottul reggel, így nem is reméltem, hogy az arcokon túl sok derűt lelnék. Életunt, kimerült, egykedvű arcok tengere. Senki ismerős, akivel meg lehetne osztanom a szakmai panaszkodás gyönyöreit, így míg be nem érek HatvanHat állomásába, inkább bedugom a füleim, és egy kis andalító power folk muzsikával emelem kedvem szintjét. HatvanHatban összedobom gyorsan a hadi felszerelésem, és felkészülök a darálásra. 

Lézercélzós távolvasó  

Célzóvíz  

Ikonikus táska  

Nyomtató + tartalék muníció  

Fos terminál kütyü  

Lebaszás az alá nem írt szolgálataimért  

Megjegyzések a hajamra és a szakállamra  

Vezényleti kávé  

Túlóra ajánlatok és csere hegyek  

Óvszer és síkosító…ööö…természetesen ilyet nem tartunk magunknál  

 Ekkor jutott eszembe, hogy basszus a tegnapi rendelt kaja ott maradt a hűtőmben… Fasza, akkor ma is etióp menü lesz… Mindegy, így is elég súlyos a táska, csak tudnám hogy hogyan, amikor csak a felesleges szirszarokat tartom benne… 

Nah uccu neki, ma úgy is lájtos napom lesz, hisz ismét csak 10 vonat fér bele a napomba. Igazi mázlistának érzem magam. Reménykedem benne, hogy ez a szoli nyugalmas lesz végre, mert valahogy az egész hónapom egy bélsárlavina volt. Most egy finglavinával is megelégednék. Túl sok rossz történt már. Meg is érkezett a várt gépezet. Egy valóságos amper-temető. Soha nem értettem, mit esznek sokan ezen a kerekeken guruló, csápokkal ellátott, kékre mázolt ormótlan fémtéglán. Nah mindegy, ezt dobta a véletlen. Hat kocsi, remek. Jelentkezek a kollégáknál, majd irány a szolgálati szakasznak kijelölt rész, ahová a fölös ellátmányokat, lefoglalt illegális cuccokat és a holttesteket…ööö…a talált tárgyakat tesszük. Indulási idő van, már nagyon fütyülnek elölről, így megmutogatom magam. Szétnézek, látom hogy egy kilométeren belül nem szalad senki a vonathoz, így metal szarvakat mutatok előre, és részemről a bizsergés. Csak két kocsi, mi baj történhet? Megigazítom fess egyenruhámat, az élettől kicsattanó vidám mosolyt hegesztek az arcomra. Már éppen indulnék vadászni, mikor megcsörren a hordozható távközlési eszközöm.. Fingom sincs, ki ez. Felveszem, de mielőtt még egy oldschool Hallót tudnék belemondani, egy hangorkán majd’ lefújja a hajamat a vonal túlsó végéről. Olyasmi tanácsokkal látott el, hogy nem fogja levinni a kezemet egy jólfésült repeszgránát, ha normálisan adom azt a szájbaszekszuált jelzést. Biztosított arról, hogy nem fogok tudni legközelebb metal szarvakat mutatni, mert éppenséggel a vonaton tartózkodó ellenőrző közegek biztos ledarálják azokat. Ha zűrt csinálok, még a lábamon is cseszhetem az érintett ujjakat. Szóval a mókázás idejekorán hamvába halt. Már önmaga se lehet az ember…  Nah, induljunk meg végre. Amint láttam, elég vegyes felvágott a szerelvény, így egy finom kis fülkéssel kezdem a 70-es évekből. Tiszteletteljesen köszönök neki, hisz régebb óta van igénybe véve, mint amióta egyáltalán a nemzésem pajzán gondolata felmerült. Nah, akkor kezdjük meg az aprítást…ööö…a csekkolást. A világítás nem a legfényesebb… Elég kihalt, néhol félhomályos és sötét fülkékkel. Ilyenkor izgulok, hogy ne ijesszen rám senki. Igaz, hogy akkor ő húzza a rövidebbet, de nah. Csupa üres fülke, szinte átsuhanok a kocsin, de mindenhová benézek azért. Az egyik sötét fülke mellett átszáguldva a szemem sarkából megpillantok valami fura öltözetű valakit. Nyomok egy rükvercet és visszatolatok, mert a tényleges féktávom kissé megnyúlt, és így túlszaladtam az érintett fülkén. Visszaérve nem látok senkit. Benyitok, zseblámpával is világítok, de a fülke üres. Ez tök fura… Azt hiszem energialöttyel kellett volna lefőznöm a kávémat. Mindegy, ha megérkezem, akkor iszok egy keletvégi fosatós kávét, az mindent megold…még a beleket is… Hirtelen kellemetlen bizsergést éreztem a tarkómon és belibabőrösödött a jobb alkarom. Remek, mondhatom! Nah, akkor folytassuk utunkat a másik kocsi felé! Még 4 fülke…3…2…1…, majd sötét lett, mielőtt a folyosó ajtaját megérinthettem volna. Mi a picsa van már megint ezekkel az aksikkal, egy hete cserélték ki őket… Legalább is ezt mondták, de lehet, csak papot hívtak hozzá, hogy egy kis miseborral javítsák a teljesítményt… de lehet csak a műszak kedélyállapota javult tőle pozitív irányba. Nem mozdul az ajtó…a faszom beleverem mindjárt…mármint nem az ajtóba…az egészbe. A lámpák elkezdtek össze-vissza villogni, akár egy epilepsziás disco partyban… Hátranéztem, de most már az összes végtagom belibásodott attól, amit láttam. A folyosó végén egy, ha jól látom lángmintás csuhát viselő alak állt, egyenesen felém fordulva. Arca nem látszott, a hófehér arcmaszktól és a csukjától, amit viselt. Nagyon parás volt, mivel meg se mozdult, de szemei szinte világítottak, amikkel engem bámult. Könnyen lehet, hogy őt láttam abban a sötét fülkében 4 fülkével korábban. De hogy a francba juthatott ki hangtalanul és észrevétlenül? Kezdek begolyózni, úgy érzem. Mivel még mindig disco kocsi volt és nem változik semmi, így odakiáltottam: 

 – Hello! Segíthetek valamit? – nincs válasz. – Minden rendben van? – Tudtam, hogy semmi sincs rendben most itt, de azért csak megkérdeztem, hogy oldjam a feszültségem. 

Kérdésemre az volt a válasza, hogy felemelte egyik kezét, majd irányomba mutatott, közben valami Cradle of Filth-es hangon mondogatott valamit, amiből természetesen nem értettem semmit, pedig nagyon figyeltem a dalszövegre. Valami antik szöveg beütése volt némi átkozással és halállal nyakon öntve, de értelme nem sok volt. Miután ezek a gondolatok lejátszódtak a fejemben, fájdalom nyilallt bele. Megráztam magam, és közöltem az átkozódó apáca-koppincs szipirtyóval, hogy most komolyan egy migrénen edződött fejjel akar szórakozni? A gyengébb fejfájásaimhoz képest ez csak simogatás. Persze, milyen jó ötlet hergelni valakit, aki épp a fejed szétrobbantásán fáradozik nagy erőkkel… Gratuláltam is magamnak, hisz célt értem vele, rögtön úgy éreztem utána magam, mint akinek egy testépítő csaj szorítja satuba a fejét a lábaival, miközben botmixerrel hajtanak végre orrsövényferdülés korrekciót. Bár nem tudom, tényleg ilyen-e, de valahogy ilyen érzésnek gondolom, ám biztos létezik olyan, aki már kipróbálta, vagy egy haverja már látott olyat. Éreztem, hogy forog velem a világ, az agyam belülről kaparja a koponyámat a kijutás érdekében, és az orromban megnyitják a vércsapot. Térdre rogytam, majd azt láttam, hogy egyszerre nyílik ki 5 fülke ajtó, és újabb 5 ilyen szektapáca lesett ki az ajtóból olyan tökéletesen egyszerre, hogy azt még egy világbajnok női szinkronúszó válogatott is megirigyelte volna. Mondott valamit a főbanya mordori tájszólással, ami érdekes módon lefordítódott a fejemben a sok kín közepette. „Most már a miénk, hozzátok!” – hangzott a mondat, amire természetesen tökéletes szinkronban megindult felém a többi szektapáca. Lapockámon éreztem egy hatalmas fájdalmat, mintha tüzes vasat nyomtak volna rá, akár egy vágóhídi desznyónak. Kész, végem van, közelednek, most már elfogadom sorsomat, hogy vagy egy szelet húsként végzem egy kannibál vacsorán, vagy elhurcolnak távolkeleti szexrabszolgának, ahol bizarr játékoknak vetik alá nemes testem templomának be és kijáratait. De mivel optimista természet vagyok, így adtam 1% esélyt annak, hogy csak sajátos módon akarják kikövetelni maguknak a pótdíj mentes jegyvásárlást.  Már épp az ájulás szélén voltam vérző orral, amikor erős fényt láttam tőlem balra, és az ottani fülkéből egy kecses alak lépett ki a folyosóra. Mondjuk tök jó, hogy amikor végigszaladtam, akkor senki, utána meg a semmiből lesz a kocsiban 6%-os kihasználtság… Nem bírtam tovább, filmszakadás. Előtte csak annyit láttam még, hogy a legújabb utasjelölt nekem háttal állva hosszú lila köpenyt viselt, háta közepéig érő gyönyörű szőke haja szinte ragyogott a félhomályban. És még az is megmaradt, hogy gyönyörű hangja volt. Mintha kiabálni akart volna, de mégis angyali orgánumok hagyták el a száját. Talán mégis kiabált, csak az én elcseszett lényem vélte azt is gyönyörűnek? Nem tudom, hogy kiderül-e valaha is, hogy ki volt az, aki egy magamfajta kaller segítségére érkezik.  

Mindenütt sötétség, sehol semmi. Tán feldobtam az acélbetétest és csak a túlvilág éjfekete taknyának végtelenjében lebegek, akár egy kísérleti agy a formaldehidben? Nem érzékelek sem időt, se teret. Ég az arcom…Mindkettő…Felváltva. Aztán mintha robbantottak volna az arcomon valamit, és akkor…olyan érzés volt, mintha visszarántott volna valami a testembe.. Magamhoz tértem. Kipislogok a szemem mögül, és a vezetőmet láttam és egy muksót karszalaggal… Mi?!?… Hát ez nem jól indul. Még mindig fájt a fejem. Kérdezősködtek. Persze nem azért, mert aggódtak vagy ilyesmi, hanem azért jöttek, hogy mi a túrós falloszú, radai tormával nyakon csapott bús büdös pinaszagú istenlováért nem szálltam le jelzést adni Turhánál… Pöfta bácsi nem a finomkodásról híres, így az is lejött, hogy amikor éreztem, hogy ég az arcom, az azért volt, mert szó szerint életet vert belém… Álomba ringatás helyett álomból klopfolás lett. Persze senki nem homályosította föl, hogy ilyenkor az arcot nem tiszta erőből kell paskolni, de azt hiszem ezt nevezik kollegiális szeretetnek. Valamennyire összeszedtem magam és felültem. Közben azon gondolkodtam hogyan is magyarázzam meg a történteket. A vééér, ez az, ha látják, csak nem lesz olyan nehéz elhinni. De hol van? HOVA TŰNT A VÉÉÉR??? A padló „tiszta”, az egyenruhám tiszta, megnyaltam a számat, de vér ízét nem éreztem. Hinnye, nah, akkor inkább nem húzom elő az apácabanya és a szinkron lányok sztorit, mert vagy rögtön szondát fújatnának, vagy diliház. Pedig a kényszerzubbony még illene is hozzám. Hát akkor marad a balfasz vagyok megközelítés, mert ahhoz már talán hozzászoktak… 

– Hát tudják, végigjöttem a folyosón és valamiben megbotlottam és beütöttem a fejem valószínűleg, mert nem emlékszem másra. – vallottam be azt, ami nem is igaz. 

–  Jajj, beütötte a buksiját, ne adjunk rá puszikát? – gügyögte Pöfta megjátszott cukisággal, ami az ő kamionosra hajazó fizimiskájával elég groteszk képet varázsolt elém. – Aztán nehogy el merészelj menni üzibalira, vagy annyiszor rúglak picsán ahány percet késünk! – kedves szavak egy lelki pöcegödör mélyéről. És még vágjak is jó arcot hozzá… Mindegy, gondolatban gyönyörű képzeletbeli színházi jelenetet rendeztem neki, ahol ő alakítja a főszereplőt, a férfit, akinek a fejére sajnálatos módon ráesett egy tartálykocsi. Mindenesetre az eddig ismeretlen karszalagos közeg félrehívta Pöftánkat. Nem tudtam kivenni minden szót, pedig a fülem tuti 3 mérettel nagyobb lett közben, meg azért a fejfájásom is elég akadályozó tényező most. De ami lejött, az, hogy finoman és diplomatikusan lett lebaszva Pöfta, mert félő volt, hogy az úri modora miatt megyek el majd üzemire… Moderált viselkedést vár el tőle. Pöftának persze nem volt ínyére a dolog, morgott valamit az idegbajos mázolóecsetre emlékeztető bajsza alatt, majd sarkon fordult és elviharzott. Nem sokkal később a vonat már meg is indult.  Feltápászkodtam a földről, egészen a legközelebbi ülésig. Míg kicsit megpróbáltam úrrá lenni a fejemben kavargó érzelmi és fájdalmi káoszon, addig a karszalagos ellenőrző közeg leült velem szemben, majd kivett zakója belső zsebéből egy doboz cigit. Udvariasan felém nyújtotta a kinyitott dobozt, hogy vegyek bátran belőle. Csóváltam a fejem lehajtva. „Tán ennyire szabálykövetőek vagyunk, hogy már elutasítja a felkínált egyszeri alkalmat, hogy dohányozhasson a tilosban? Vagy dohányzik egyáltalán?” – kérdezősködött, de én nem feleltem egy ideig, csak néztem magam elé. „Hát ha nem, hát nem.” – zárta le, majd ő rágyújtott. Hátradőlve figyelt engem tovább, miközben a lágy dohányfüst kezdte kitölteni a rendelkezésre álló teret. Így kb. Mr. Karszalag úgy nézett ki, akár egy SS vallatótiszt, amit a rövidre nyírt haja, az éles arcvonásokkal megáldott vékony arca és az a sunyi, mindent tudni akaró nézése erősített tovább. Udvarias volt, talán túlzottan is, de valahogy nem bíztam benne, vagy a szándékaiban. 

– Szeretek szabályosan játszani. Igaz, most ha nem ilyen hegyilevegő lite erősségűt szívna, még el is fogadnék egyet. – Erre először csak gyenge kuncogás volt a válasza. 

– Ha tudná, hogy most mekkorát téved! Pedig biztos jót tenne magának. Nem mindennapi dohány van benne. Ha már az ember kínozza a szervezetét a káros szenvedélyével, akkor legalább legyen minőségi töltelék benne. – Ezután élvezettel szívott bele egy nagyot a cigarettájába. – Hmmm… kezd ez a csóka érdekessé válni. Bár nem tudom, hogy a minőségi töltelék nála mit takar, de lehet, nem szerencsejátékoznék. 

– Ebben egyetértünk, de én maradok a saját kis tüdőkaristolómnál. Az Alkirály cigi nem tartozik éppen a rossz cuccok közé. De én maradok a kávé mellé cigizésnél. Nem ártana már leszoknom, igaz, vizipipázni meg szeretek. Persze nincs nagyobb szenvedélyem a metal zenénél. 

– Ááá, szóval metal. Az üldözött és megvetett stílus, ami sziklaszilárdan áll ellent a könnyűzene ostromló hullámainak. – Üldözött és megvetett stílus? Miről beszél ez? Ez se látott még Metallica, vagy Iron Maiden tömeget. – De ne kalandozzunk el annyira! Árulja el nekem…ööö…hogy is hívják? Nem emlékszem a nevére. 

– Thomas. Thomas Sawbones. 

– Ááá igen. Nézze, kedves Thomas, komolyan azt gondolja, hogy beveszem ezt a kis meséjét az elesésről és a fejbeverésről? A vizsgálói munkakör azért nem egyszerű szakma. Ez amolyan szenvedély, hivatás, megtalálni a gyenge láncszemeket, kiszűrni a lazsálókat, kiszúrni, ha valaki nem mond igazat. Szóval felteszem a kérdést: mi a fene történt, ami miatt nem volt a helyén, ahol kellett volna? Elaludt talán szolgálat teljesítés közben? Vagy más elfoglaltsága akadt a dolga helyett? – Ez már tényleg olyan, mint egy vallatás, csak még nem kerültek elő a fogók, a kalapácsok, a tűk és az egyéb kínzóeszközök. Mondjuk rettentően tudok örülni annak, ha kétségbe vonják a szavaim, még akkor is, ha történetesen most hazugság is.   

– Azt mondtam, ami történt, nem tudok jól hazudni, így meg se próbálom. Ha nem hisz nekem, nyugodtan vallathat tovább igazság szérummal, vagy megkínozhat Zámbó Jimmy válogatással, akkor sem fogok tudni mást mondani önnek. – Reméltem, elég hihető voltam, mert bizony nagy kockázatot vállaltam azzal a Jimmys ötlettel. 

Mr. Karszalagnak közben egyetlen arcizma sem rebbent. Max. amikor cigizett. A levegő a füstön kívül már feszültséggel is kezdett megtelni. Nem válaszolt. Miért nem válaszol már?!?! Vagy már épp fejben töltögeti a fegyelmimet? Szívott még egyet a cigarettájába, majd egy elegáns mozdulattal a földre ejtette és eltaposta. Nagyon utálom, mikor valaki így nyilvánul meg prosztóság terén, de nyilván neki most szabad… Utána egyenesen rám nézett, és azt a szadista vigyort mellékelte hozzá, amivel én szoktam a potyásaimat kínozni. Nem szeretem, mikor a saját fegyveremet vetik be ellenem… 

– Hát rendben, kedves Thomas. Ha tényleg nincs más mondandója, akkor békén is hagyom. Folytassa a munkáját, mert mindjárt Baszód, és onnantól biztos sok dolga lesz. Figyelni fogom magát! 

– Oh, nem szokott ám velem gond lenni, max. a balfasz aurámmal szoktam megnehezíteni magamnak a dolgokat, meg időnként pár dolog tönkremegy körülöttem, de ettől eltekintve elég eredményes szoktam lenni. 

– Azt örömmel hallom, hogy hasznos is szokott lenni valamikor a vasút számára. Ha beértünk Keletvégbe, értékelem majd a munkáját elektronikusan, érdemei szerint. 

Azzal fogta magát, és elment, hátrahagyva engem a füsttel és a saját kis gondolataimmal. Baszódon, mintha a karszalagos csóka a jövőbe látott volna, sok félkómás és megfáradt ember szállt föl. Ezen se fogok unatkozni… Megtörten csak laza eleganciával emelém kacsómat magasba, utána kullogtam is vissza az engem megillető helyre. Mivel a leghátsó kocsi populációja nem lépte át a varázslatos 1 fős álomhatárt, így a rám bízott másik kocsiba helyezem át székhelyem, hátha találok ott valami harapnivalót… Hát kár volt. Az a siralmas látkép, ami ott fogadott a matuzsálemi kocsiban még a legkeservesebb elképzeléseimet is túllicitálta. Az első traktus még haggyán, ott csak „Húzz már a picsába” és „Van elég bajunk nélküled is” tekintetekben fürdőztem, de szerencsére a cigiket egyből elnyomták jöttömre és még egy kis pohárnyi kávéval is puncsoltak, hátha megenyhülök, és így nem csak Szatyor megállóhely lesz a módosított végállomás. Miközben kortyoltam ezt az állagmegóvott szutykot…ööö…szurkot, közben arra gondoltam, hogy vajon betonkeverővel, vagy zárlatos turmixgéppel hozták össze ezt a csodát. Lehet, túl sok kávét iszok… Olyannyira, hogy szerintem simán kérhetném érte a brazil állampolgárságot is. Nehezen állok ellen a kávé csábító látványának. Talán pont ezért szaladok bele időnként az ilyen kávé-kreálmányokba. Tudatosítottam az érintettekben, ha azt akarják, hogy gaztettük ne maradjon megtorlatlan, és ne legyenek a Szatyorban élő kannibálok martalékai, akkor legközelebb csakis a legjobb minőséggel esedezzenek bocsánatomért. Láttátok volna azokat az arcokat…egyből előkerültek köszönetképpen a középső ujjak és mellé az esedező „Miért nem mész már a kurva anyádba?!” udvarlások. Olyan kis drágák… Óóó, itt meg egy cuki megröptetett róka! Komolyan szinte már művészi, ahogy nonfiguratív mintát rittyentettek, valószínűleg a másodperc tört része alatt. Mondjuk érdekes, hogy nem zavar senkit se, pedig a szag, ami itt terjeng, nem éppen egy Chanel parfüm. Mindegy, küldök egy üzenetet az illetékes felsőbbségnek, hogy jobban jár mindenki, ha egy taktikai robbanófejjel megsemmisítik ezt a túlkoros bádogdobozt. Egy picit még merengtem fejfájásosan ebben a hányattatott sorsú remekműben, és végül megállapítottam, hogy egy hasmenéses elefántot ábrázol egy répamező közepén. Nah, ideje otthagynom ezt a galériát, és ledúrni a maradék utazóközönséget. A kocsi másik felében nem sok embert leltem, még maradt kb. 3 szabad ülőhely, a többi kb. 17 foglalt volt, a maradék 20 pedig romokban, vagy hiányzott. Nah, erre a kocsira tényleg ráférne egy alapos lávafürdő. Egy ürge azért még panaszkodott, hogy az ülés, amiben ő mindig utazni szokott, az hiányzik, és hogy most ezzel elrontottam a napját. Éppenséggel esedezhettem volna a bocsánatáért, de egy így indult reggel után az erre irányuló hajlandóságom mérésére szolgáló mutató nem éppen magas értéket jelzett volna. Nem akartam belemenni már semmi fölösleges szellemi pankrációba, így meggyőztem emberünket arról, hogy ezt a kocsit hamarosan bicikliszállósra alakítják, de a jelen gazdasági helyzetben ez egy lassú folyamat, így csak pár naponta átszerelnek pár ülést egy jobban rászoruló járgányba, amíg már nem marad egy sem és akkor jöhetnek a biciklik. Természetesen nem hitt nekem, de amint megemlítettem, hogy ha 226-os panaszkóddal él az egyik ügyfélszolgálaton, akkor bocsánatként kap egy éves helyjegybérletet nagyrabecsülésünk jeléül, és akkor nem kell félnie, hogy az imádott fix helyét eltüntetik. Ennek bezzeg már örült… Ezzel valószínű, hogy szebbé varázsoltam az ő napját is és annak az ügyfélszolgálatosnak is, akinek ezt az egészet el fogja mesélni.  Áthajóztam magam a bérletek tengerén. Most már csak egy félhomályban ülő nő maradt. Alacsony, vékony, fiatal, bár nem túl szépséges nő, kissé ritkás hajjal, egyszerű ruhát viselve, amit egy szakadt poncsóval takart félig meddig. Természetesen itt is remek a világítás. Odalépek hozzá és vidám, de cseppet se őszinte vigyorral a pofikámon kértem tőle a vonaton tartózkodásának jogosultságát bizonyító iratot. Először nem is reagált semmit. Megismételtem. Semmi. Integettem a szeme előtt. Semmi. Elővettem a sípom és ráfütyültem. Megijedt, és valamit karattyolt külföldiül. Nyílván nem azon a 3 nyelven, amit tudok, az full egyszerű lenne. Még a „Ticket” varázsszót se ismerte, viszont a „Police”-t igen, igaz, nem egészen úgy reagált rá, mint szerettem volna. Lelkesen kezdte magyarázni, hogy „Thja, thja. Fim Centralopolis fir Technopolis.”. Csak pislogtam, de elegem volt már mindenki szarakodásából a mai napra, sőt még a jövő hétre is. „Nah édesanyád kenyérpirítójával szórakozzál egy kád vízben!” – mondtam, miközben közelebb léptem hozzá, és közöltem vele az állandó szófordulatomat, amit ilyenkor szoktam belökni: „No Martini, No Party!”. Megijedt, látszott rajta, hogy veszélyben érzi magát. Először félve, majd a félelmet levetkőzve egyre dühösebben ismételgette a mondandóm végét, hogy „No Party?!?”. Ahogy látszódott, hogy megy föl a vérnyomása, úgy színeződött el a feje. Az még haggyán, hogy rózsaszín, az nem újdonság, de az, hogy először vörös, majd a végén már fekete?!!! Ha ennyiben megállt volna, egyből rohammentőt hívok. Egyet neki, egyet meg magamnak… Ám nem elég, hogy kaméleonost játszik (persze, hisz alig lehet látni valamit a félhomályban…), de azon kaptam magamat, hogy a törékeny kis nőciből egy nálam egy fejjel magasabb izomkolosszus vált. Ami azért is rémítő, mert én egy majdnem 2 méter magas cula vagyok. Az arca eltorzult a dühtől, én meg csak reménykedtem, hogy nem akar majd húspépet csinálni belőlem. Nyúlt felém…nah nekem itt reszeltek…sötét lett a kocsiban…legalább nem látom mi következik…azért a látszat kedvéért védekezőn magam elé tartom kezeim…csönd lett, leszámítva a vonat kerekeinek monoton kattogását… visszajött a világítás…a nő sehol, mintha itt se lett volna. Szétnézek, de csak azt látom, hogy az csak pár ember bámul engem azok közül, akik a szakaszban voltak. Kérdeztem, hogy „Ugye látták?”, de csak fejcsóválás volt a válasz és a nézés…az a bizonyos nézés, amitől nem csak hogy elbizonytalanodom, de még zavarba is jövök…a nézés, amitől furának, hibbantnak érzem magam. Annyiszor kaptam már ezeket a tekinteteket, hogy olyankor már automatikusan tudom, hogy hol a helyem. A vonat végében…távol a mozdonytól, a jobb kocsiktól és a vezetői dicsfénytől. Mit nem adnék, ha egyszer főkaller lehetnék! Ha kis viseltes tárcsámat nem csak pingpong labda és lódarázs csapkodására használnám. Rémcsapó. Igen, ezt a nevet adtam neki anno. Az egyik oldalára egy metal szarvat formáló kezet rajzoltam. Persze mindig a másik oldalát mutatom, nehogy valaki kiszúrja, és majd mehetek szőnyeg szélére magyarázkodni. Még a végén kicseréltetnék velem hű fegyverem. Azt nem kockáztathatom. Szépen visszakullogtam hát a leghátsó kocsiba, miután tankönyvi jelzést adtam az utolsó állomásról, ahol menetrend szerint megállunk Keletvég előtt.  

Beültem a szolgálati szakaszba fejfájásaimmal és tipródásaimmal. Tudtam, hogy csak egy dolog segíthet. Elővettem hát zenelejátszómat és fülhallgatómat, majd egy számomra kedves dalocskát a Bloodlinet hallgatva végül elnyomott a kimerültség… Előtte még egy gondolat zakatolt a fejemben, amit az uccsó illuzionista izomtorony nő mondott. Két szó, ami megmaradt az elmémben. Centralopolis…Technopolis… Miféle nevek ezek?